Általános tudnivalók a városról

Berehove

Beregszász térképe

Beregszasz zaszlo

Beregszász zászlaja

Beregszász története

A nagy magyar Alföld kalászokat ringató északkeleti peremén, zúgó tölgyerdők, aranyat izzadó trachithegyek és a síkságra érve megjuhászodó folyók karéjozta sík vidéken terül el Beregszász. Egy valóságos Tündérkert, kis darabja annak, amelyet annak idején ősanyánk, Emese megálmodott.

A helységeknek, miként az embereknek is, megvan a maguk sorsa: megszületnek, fejlődnek, kiteljesednek, majd, ha a végzet úgy akarja, eltűnnek a történelem színpadáról. A múltat teljesen feltárni lehetetlen, legfeljebb csak próbát tehetünk a korabeli forrásokra hivatkozva és a régészeti kutatásokra támaszkodva.

Vidékünkön az ember a régészeti leletek tanúsága szerint a kőkorszakban jelent meg. Sok helyen kerültek elő durva, csiszolatlan kovakő szerszámok, fegyverek (balták, vésők, kések, stb.). A neolitikumból már számos lelet maradt fent, az ekkor alkalmazott munkaeszközök finomabbak, csiszoltabbak lettek. Lehoczky Tivadar, vidékünk neves történelem- és néprajzkutatója, régésze több őskori települést tárt fel a múlt században Beregszászban és vidékén. Kutatásainak eredményeit Beregvármegye monographiája című 1881-ben Ungváron megjelent háromkötetes művében tette közzé. Mint a kötetben is olvashatjuk, az első őskori település nyomait 1875-ben a beregszászi Nagyhegy nyugati oldalán fekvő Kisrigó-dűlőben fedezte fel Jobszty Gyula szolgabíró szőlőjében. Az ásatás nyomán égett agyagra és cserépedény-maradványokra bukkant. Mélyebbről egy k&¨zel 1 méter széles hamvveder maradványai kerültek elő. Mellette egy kétélű obszidián-késpengét és egy 4 cm széles vésőt talált.

1879-ben a közeli Nagyrigó-dűlőben 50 cm mélyen egykori tűzhely nyomaira bukkant, körülötte durva őskori cserepeket, egy kovakés pengét és obszidián vésőt talált.

A vidék kiváló földrajzi fekvése miatt a népvándorlások korában igen kedvelt útvonal volt: megfordultak itt a szarmaták, gótok, hunok, avarok. A VI. századra az itt élő népek a római birodalom kulturális és gazdasági hatásait is érezték már, mi több, egyes kutatók szerint a mai Beregszász helyén Peregium névvel római település is létezett. Azonban ezt még a mai napig senkinek nem sikerült bizonyítania.

A Lehoczky-féle régészeti leletekből kiemelkedik az az avar tőr, amelyet a Kishegyen találtak kőfejtés során. Ugyancsak a Kishegyen került elő az a tárgyi lelet, amelyet a beregszászi süvegcsúcs néven ismer a régészet. Megtalálásának körülményeiről Révész László, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze így számolt be: „1890 áprilisában Hagara Viktor főispán arról értesítette Lehoczky Tivadart, hogy a várostól délre lévő Kishegyen a kőfejtő munkások a föld elhordása közben gazdag mellékletekkel ellátott sírra bukkantak. Lehoczky a hír vétele után, április 22-én Munkácsról az akkori megyeszékhelyre utazott s kiszállt a lelőhelyre… már csak azt állapíthatta meg, hogy az előkerült sír tágabb környékét is elhordták, s mivel újabb temetkezés nem került elő, arra következtetett, hogy bizonyára magányos temetkezést dúltak fel a munkások. A leletkörülményeket csak a találók elmondása alapján ismerhette meg.”

Magáról a tárgyról  pedig ez olvasható: „A kúp alakú ezüsttárgyról már Lehoczky is sejtette, hogy a nemezsüveg csúcsát díszítette egykor: …úgy vélem, hogy az vagy sisak oromul vagy puzdra sarkául szolgálhatott.” Később Fettich Nándor bizonyíthatatlan hipotézisként értékelte csupán ezt a meghatározást. Mivel több ilyen tárgy azóta sem került elő honszerzőinek sírjaiból, kétséget kizáróan ma sem lehet igazolni rendeltetését, …”

Magáról a lelethez kapcsolódó honfoglalás időszakáról viszonylag keveset tudunk. A Képes Krónika adatai szerint a honfoglaló hadak huzamosabb ideig tartózkodtak vidékünkön. A korai források (Anonymus: Gesta Hungarorum stb.) a borsovai várat említik meglévőként ezen a tájon (Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vezettette. Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették). E vidéken már a IX–X. században megtelepedtek honszerző őseink, amelyet a tiszacsomai honfoglalás kori temető, illetve a Beregszász területén feltárt sírok is bizonyítanak.

Ez utóbbiakról Lehoczky az alábbiakat jegyezte meg: „1845. évben, midőn a Vérkén átvonuló ivezetes kőhíd alapjának való mélyedés ásatott, találtatott ős magyar szokás szerint a patak partján eltemetett több vitéz hullája, hatalmas kétélű kard, melynek pengéjén aranyvésetű nyíl és buzogány és D. E. betűk látszanak, tőralakú egy élű vaskés s egyéb felszerelés.”

A terület földrajzi fekvése miatt elsősorban az erdőgazdálkodásra volt alkalmas. A vadásztelepül&´sek meglétére utalnak az olyan földrajzi nevek, mint például Beregardó, amelyek a királyi erdőbirtokok határát jelölik.

A Szent István király idején létrejött vármegyerendszernek Borzsova is része volt, azonban a megye lakott települései a Tisza mentén feküdtek. Magát Beregszászt 1063 küszöbén említették először Villa Lamperti néven, mint Lampert herceg, I. Béla király legkisebb fia birtok&´t. Lampert herceg valamikor 1061 és 1063 között alapította meg a későbbi várost. Akkor itt hercegi udvarházzal egy kis település állhatott, ahol az őrség és a szolgaszemélyzet élt. Lakói főleg a beregi erdőispánság vadőrei, vadászai voltak.

Lampert herceg halála után birtokai ismét királyi tulajdonba kerültek. II. Géza király uralkodása idején a városba német „hospesek” (vendégek) telepedtek. Valószínűleg ez időtől emlegették a településtű Lampertszásza néven.

Ebből az időből származhat az a legenda is, amelyet Tompa Mihály (1817–1868) írt meg balladai stílusban. Eszerint egy Szász nevű pásztor gulyáját legeltette a berekben, amikor a bikája összeverekedett a szomszéd csorda bikájával. A viaskodás során a két állat egy nagy gödröt kapart ki, amelyben a pásztor egy kancsó aranypénzt talált (a ballada már hét kád aranyról tud). Ebből építettek templomot a folyó partján.

A vidék hosszú ideig ismét királyi birtokként szerepelt. A várostól nem messze, a mai Nagybereg határában, halicsi hadjáratára készülve írta alá II. (Jeruzsálemi) Endre király a híres beregi egyezményt Jakab püspök, pápai legátus előtt.

Az Árp&´d-házi uralkodók gyakran tartózkodtak a városban, hol pihenés, hol vadászat céljából. Beregszász kedvező helyen feküdt, így a Halics elleni hadjáratok kiindulópontjául szolgálhatott. Könyves Kálmán volt az első magyar uralkodó, aki beavatkozott a Kijevi Rusz fejedelemségei belső viszályába. Ez a folyamat azonban leginkább II. András uralkodása idején teljesedett ki, amikor fi át, Kálmánt Halics trónjára ültette.

Ugyanakkor kelet felől megkezdődött az utolsó nagy népvándorlás, amelyet a magyar történelemtudomány tatárjárásként jegyzett fel. A tatárokról az első tudósításokat Juliánus barát hozta a Volga mellől. A félelmetes ellenség hamarosan meghódította a Kijevi Rusz egymással ellenségeskedő fejedelemségeit, és 1241-re elérkeztek a Kárpátok hágóihoz.

Magyarországon fejetlenség uralkodott. IV. Béla király Héderfi a Dénes nádorispánt küldte ki csapatokkal az Orosz Kapu (a Vereckei-hágó) védelmére. A Batu kán vezette csapatok halicsi segéderővel megtisztították a bevágott gyepűket és 1241. március 12-én megütköztek a nádorispán hadaival. A csata a magyarok vereségével végződött. Még e hónapban a beözönlő mongol-tatár hadak porig égették a vidék valamennyi települését, lakóit legyilkolták vagy rabságba hurcolták. Erre a sorsra jutott a korábban virágzásnak indult Lampertszásza is.

A mongol veszély megszűntével IV. Béla király szakított korábbi politikájával és hozzálátott a királyi birtokrendszer reformjához. Hatalmas földeket adományozott a korona híveinek, azzal a feltétellel, hogy azokon várakat építenek, tudniillik a tatárjárás megmutatta, hogy ezek nélkül védtelen az ország. Hozzálátott az elpusztult városok újjáépítéséhez is.

A király Lampertszászára német telepeseket hívott be, akik fokozatosan újraépítették a várost. 1247. december 25-én IV. Béla városi kiváltságokat adott az ő „legkedvesebb lumprechtszászi vendégeinek”:

„IV. Béla, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország és Bulgária királya, Ráma, Szerbia, Galícia, Ladoméria, Kunország ura, minden Krisztusban hivőnek, aki e levelet olvasni fogja üdv az Úrban. Amit a királyi hatalom megerősíti, annak szilárdan meg kell állania. Mindenkinek, jelenleg élőknek és későbbieknek e sorokkal akarjuk tudomására adni, hogy a mi lampértházi keresztyén vendégeinek elébünk járulván, buzgón kérték tőlünk, hogy azt a szabadságot, amit mi nekik Lampertháza felől engedtünk, örökösen adtunk és adományoztunk, kiváltságlevelünk által méltóztassunk megerősíteni. Amely szabadságnak tartalma ez:

   Hogy e helyre az emberek biztonságban jöjjenek és amikor akarnak elmenjenek, mindenkor, minden javaikkal, saját hasznukra készített eladni valóikkal egyetemben. Ezen felül a mi udvarbíróink törvényszékére — hármat, a vérontást, a tolvajlást és emberölést kivéve — semmiben se kényszeríttessenek, hanem minden más perükben a falunagyuk ítéletét hallgassák meg. A három ítélettől is tudniillik a birság harmadrésze a falu bírájának járjon. Tizedüket pedig gabonából és borból adják meg a papjuknak, akit maguknak választanak. Egyházuk pedig az esztergomi érsekséghez tartozzék és legyen kivéve egyéb joghatóság alól. A plébánosnak 50 telek után adjanak egy márkát, és amikor sorra kerül, hárman adjanak ebédet és vacsorát egy napra, és az év többi részében többet nem tartoznak fizetni, hacsak nem Szent Mihály napján minden porta után két fontot. Amikor a királyi adót az egész országra kivetik, ők is kötelesek a rájuk eső adót kifizetni. Az ide összegyülekezett bármilyen állapotú és nyelvű emberek egy azon szabadsággal éljenek. A nevezett föld, mind a hegyek, mind a völgyek, valamint a vizek haszonvételei pedig ezek: amennyire csak elérnek sertéseikkel a Bereg erdőig egy nap alatt, használják; hogy akarják és építésre fát is vághatnak. Ha bárki a lakók közül ör&¨kösben megfogyatkozik, azaz nincsen fia vagy leánya, az esetben az alispán annak javaiból semmit sem foglaljon el, hanem bárki számára — akinek akarja — legyen szabadsága adományozni, vagy elküldeni. Piacuk legyen szombati napon és sem a vevők, sem az eladók semmi többet nem tartoznak fizetni, mint minden egyes szekér után egy dénárt. A hozzájuk érkező alispánunknak májusban adjanak egy napra egy ebédet és egy vacsorát. Ha pedig valakik az ő földjükre letelepedni akaró szabad embert zaklatnák és akadály támasztásával büntetnék, azok mi királyi székünkhöz folyamodjanak, és érezzék a mi hatalmunkat. Ennek emlékezetére adjuk jelen levelünket. Kelt az Úrnak 1247. esztendejében.”

A város kiváltságait a későbbi uralkodók, így V. István is, megerősítették. Ebben az időben alakult ki a korábbi Borsova várispánság helyén Bereg megye, amelynek székhelye Lampertszász lett.

1301-ben III. András király halálával magva szakadt az Árpádháziak dinasztiájának. Ekkor az ország jelentős részét a bárók (oligarchák) birtokolták. Bár mindegyikük egy-egy országrész ura volt, külföldről hívtak uralkodót az Árpád-ház leányági leszármazottai közül. A trónért folytatott versenyt végül is a nápolyi Károly Róbert nyerte meg. A vidékünk jelentős részét uraló Abák leverésére 1312-ben került sor a rozgonyi csatában, ahol a király oldalán részt vettek a lampertszászi polgárok is. A király hálából megerősítette kiváltságlevelüket és egyéb jogokat adományozott a városnak.

Bár a mai Kárpátalja végleges formájában jóval a honfoglalást követően települt be (a tatárjárásig ez a határvédő zóna, a gyepű ritkán lakott vidéke volt), éppen e kései „belakást” segítő kiváltságoknak köszönhetően igen gyors fejlődésnek indult. Különösen vonatkozik ez Beregszászra, amely ekkoriban Veszprémhez hasonlóan „királynéi” város volt. Fénykora a XIV-XV. századra, részben az azt követő két évtizedre esik, Erzsébet királyné „uralkodásának” időszakára.

1320. július 6-án I. Károly király házasságot kötött Lokietek Erzsébettel, I. Ulászló lengyel király lányával. Erzsébet megkapta az őt megillető királynéi birtokokat, amelyeknek Lamperszásza is része volt. A királyné a mai Grófudvar helyén építtette fel a nyári rezidenciaként használt udvarházát. Erzsébet királyné, akinek a lampertszászi plébános a házi káplánja volt, több oltárnokságot (előbb nyolcat, majd huszonnégyet) alapított a városban. Valószínűleg az ő idejében rakták le a kőtemplom alapjait.

Magának a gótikus templomnak az építését a főbejárat feletti évszám alapján 1418-ban fejezték be. A templomhoz tartozott még Szent Mihály arkangyal kápolnája is, amelyet Luxemburgi Zsigmond építtetett 1418-ban (a kápolnát 1846-ban bontották le).

A királynéi kegynek köszönhetően a városban több kolostor is épült, így a domonkos rendiek férfi és női zárdája, egy ferences és egy pálos rendház. Korai adat csak a női rendházról szerepel, a Lehoczky által a leleszi konvent levéltárából idézett 1366. és 1368. évi oklevelekben, amelyek a luprechtszászi Szent Szaniszló-kolostor apácáiról (religiose domineclaustri Beati Stanizlai martiris de Lupp/re/htzaza) és azok kígyósi (Kygios) birtokáról tesznek említést. Az apácákkal kapcsolatos utolsó adat 1479-ből származik, amely az apácák Szatmárnémetibe való áttelepítéséről szól. Ebben az okmányban szerepel az a rendfőnöki utasítás, amely férfi domonkosokat helyezett a kolostorba. Így nyernek valószínűséget azok a XVI. századi adatok, amelyek a férfi rendház védőszentjének is Szent Szaniszlót tartják. Jelentősebb birtokuk között az apácák birtokösszeírásában is szereplő Kígyós volt.

Az idősebb Erzsébet királyné által vidékünkre telepített domonkos kolostorok felvirágzása a XV. századra tehető. A lumprechtszászi kolostor egyike volt a korabeli szellemi kultúra és írásbeliség fellegvárainak. Itt jött létre az első jelentősnek mondható könyvtár is. 1480-ban a könyvmásolásban is jártas Szász Lőrinc került a kolostor élére, aki 1478-ban engedélyt kapott a rendfőnöktől, hogy munkájáért pénzt fogadhasson el (a koldulórendek, így a domonkosok számára is tilos volt az anyagi javak birtoklása). A könyvmásoló műhelyre utal az a tény is, hogy ugyanakkor a városban élt Besztercei Balázs fráter is, aki ideérkeztekor szép könyvtárat hozott magával. Ugyanis a római rendfőnök 1479- ben engedélyezte, hogy Bibliáját, breviáriumát, Antonius in Stampis című könyvét és más köteteket, amelyeket római útja során vásárolt, élete végéig megtarthassa. 1489-ben itt él Malontai Ambrus fráter „magyar szónok”, aki számos könyvet kapott nevelőjétől, Pesti Gerváz esztergomi perjeltől. A XV. század végén az okmányok egy bizonyos Imre frátert említenek, akinek a rendfőnök szintén engedélyezte, hogy a kapott alamizsnából könyveket vásároljon.

A korszak legjelentősebb beregszászi domonkos-rendi szónoka Székesfehérvári Tamás volt. Saját bevallása szerint 60 szentbeszédet mondott Beregszászban. A beregszászi kolostor szellemi kisugárzásáról tanúskodik, hogy 1493-ban a krakkói egyetem magyar burs&´jának névsorában találkozunk Bartholomeus de Halábor nevével. Ő az, akit egy 1512-ben kiállított oklevél „halábori Dobos Gergely fia Dobos Bertalan pap, királyi közjegyző és nyilvános íródeák”-nak nevez. Nevéhez fűződik egyik legszebb nyelvi-irodalmi emlékünk, a Döbrentei-kódex másolata és átköltése.

II. Ulászló király a kolostort megerősítette birtokaiban, amely szerint „melynél fogva egy hetenként kedden Sz. Anna segítségül hívása mellett Istennek fölajánlandó szentmise fejében e szerzetnek Beregszászon és Kígyóson tartózkodó zselléreinek és jobbágyainak előbbi fejedelmek által engedélyezett kiváltságukat továbbra is helyben hagyta.” Az oklevél szerint az újvárosi és a Pap utcabeli lakosok, közel 40 telek lakosai dolgoztak a rendház javára. Lehoczky II. Lajos király egy 1518. évi oklevelét idézi, amely szerint a domonkosok „a földesuraság hátrányára még boraik kimérésével is foglalkoznak”.

A kolostor pusztulása és a szerzetesek elmenekülése nem köthető pontos dátumhoz, de valószínűleg kapcsolatban van a vidék reformációjával. A szerzetesi élet megszűnés&´t elsősorban az 1566- os tatárjárás okozta, amikor a város jelentős része is romba dőlt. Visszatérésüket az időközben teret nyert reformáció és az egyházi javak, így a domonkos rendház szekularizációja akadályozta meg. Az utolsó, a domonkosokra vonatkozó adat 1572-ből származik, amikor is Körösbányai Ferenc és Palkonyai Mátyás szerzetesek tiltakoztak Bereg vármegye közgyűlése előtt kolostoruk birtokainak elfoglalása miatt. A tiltakozás alkalmával azt is kijelentették, hogy „elűzött társaik Nagy- Szombatra a Szent János czímű rendházba menekülni kénytelenítettek.”.

A várost Erzsébet királyné halála után fia, Nagy Lajos, majd unokája, Mária királynő birtokolta. Erzsébet királyné 1380 áprilisában elkészített végrendeletében k&¨lön is megemlékezik a beregszászi kolostorokról (egy 1329-es oklevélben a nagyasszony külön is megemlíti, hogy nem szabad megakadályozni azokat, akik a Boldogságos Szűz Mária kolostor malmában akarnak őröltetni); a nevezett kolostorra az alábbi ér´´tékeket hagyományo´¨/emzta: ferences kolostor munká´¨lataira 500 fori¨´ ntot szánt, illetve az óbudai kolostorhoz hasonlóan jutott egy kazula (misemondó ruha), kaptak továbbá egy 5 márkányi súlyú aranyozott ezüst kelyhet, egy ezüst tömjénfüstölőt, és két keresztet, amelyet a körmenetek idején a velum felett szoktak hordani.

Az itt működő kolostorok egyikéhez köthető királynéi káplán (capellanus dicte domine regine) személyében a kutatók nagy része Kálti Márkot, a Képes Krónika szerzőjét vélik azonosítani.

Lajos király 1342. szeptember 2-án, Visegrádon kelt kiváltságlevelében Lampertszásza szabad királyi várost („libera civitas nostra”) pallosjoggal ruházta fel, azaz azzal a joggal, hogy bírósága a határában elfogott nemesek és nemtelenek felett ítélkezhessen, lakosai pedig csak a helyhatóság, nem pedig a megyei bíróság illetékessége alá tartozzanak. A király ugyancsak elrendelte, hogy a város közössége a közéjük érkező tárnokmestert minden 4–5 évben egyszer vendégül lássa, a munkácsi vár ellátására pedig 10 ötvenköblös hordó bort, s nem többet köteles beszállítani. Az oklevél, amely megerősítette a korábbi kiváltságokat is, a város lakosait feljogosította, hogy a királyi és királynéi erdőkből épület- és szerszámfát vágjanak, illetve megtermelt gabonájukat szabadon őrölhessék meg.

A város közösségét Erzsébet királyné jogosította fel címeres pecsétnyomó használatára (az első városcímert Nagy Lajos király adományozta Kassa városának). A valószínűleg épségben fennmaradt két pecsétnyomót Lehocky Tivadar eképpen írta le: “Ezek egyike köralakú, egy mostani négykrajcáros pénzdarab nagyságú, ékített góth betűkkel vésett ily köriratot visel: “. S.(Sigillum) hospitum se Luprechthaz.” Középen egy ágaskodó, ragadozásra nyújtott lábú, nyitott szájú, felfelé kanyarított lombos farkú oroszlán áll, melynek lábai előtt hatágú csillag, s farka balfelén félhold látszik, a másik, az előbbinél valamivel kisebb, köralakú pecséten ily, átmeneti betűkkel vésett körirat olvasható: “X Si.(Sigillum) hospitum de Lompertháza.” Középen a fentebb leírt oroszlánnak csak felső része látszik, kinyújtott nyelvvel és csillag s hold nélkül.”

Zsigmond király, Mária királynő férje 1396-ban a Bereg és S&´ros vármegyéket a Litvániából elmenekült Korjatovics Tódor podóliai fejedelemnek adományozta. Korjatovics lett az ura Munkácsnak és Lampertszászának is. Ő építette fel a mai munkácsi erődítmény alapjául szolgáló lovagvárat, neki tulajdonítják a Csernek-hegyi kolostor megalapítását. Miután a Korjatovics család 1418-ban örökösök nélkül halt ki, a birtokok visszaszálltak a koronára. Az állandóan pénzszűkében lévő Zsigmond király a déli országrészt védő Belgrádért cserébe Tokajt, Böszörményt, Vecsét, Versecet, Zalánkeményt és Munkács várát Lampertszásza várossal együtt Brankovics György szerb despotának adományozta. A állandó törökveszélynek kitett Szerbiából ekkor kezdődik meg a szerbek nagyszámú kitelepülése. Lampertszászán a rácok (szerbek) mellett ekkor jelentek meg jelentős számban a görögök is, akik hamarosan a kereskedelem nagy részére kiterjesztették befolyásukat.

A XV. század második felének első éveiben a városban megélénkült a gazdasági élet, fejlődésnek indult a kézműipar. 1446 küszöbén említik okmányilag az első szabó céhet.

A törökkel paktáló Brankovicstól I. Ulászl&´ elkobozta birtokait és egyik leghívebb támaszának, Hunyadi János szörényi bánnak adományozta. A törökverő főúr több alkalommal is megfordult itt, így többek között 1446. február 9-én, amikor vári birtokait tekintette meg. Innen utazott tovább Munkácsra.

Halála után felesége, Szilágyi Erzsébet birtokolta a vidéket. A nagyasszony Vajdahunyad várából intézte a birtok ügyeit, s mondhatni, sikerrel. Bereg megyében személyesen is megfordult, mint az 1466-ban kelt okleveléből is kitűnik, amelyben arról írt, hogy „Munkácsra azért jött, hogy az e várhoz tartozó jószágot megszemlélje s alattvalóinak elnyomottnak talált sorsán könnyítsen”. Bizonyára mint korábbi királynéi várost, Lampertszászát is felkereste. Halála után a terjedelmes Hunyadi-birtokokat Mátyás király 1484-ben kelt iratában fiának, Corvin János liptói hercegnek adományozta. Az oklevél a munkácsi uradalom részeként említi Szászt (bizonyára Lampertszászról van szó).

Mátyás halála után Corvin János megpróbálta megszerezni a trónt, de a csontmezei csatában vereséget szenvedett. Birtokainak jelentős részét a rokon családok kaparintották meg. A munkácsi uradalom, s így Lampertszásza birtokosa is Csáktornyai Ernuszt Zsigmond pécsi püspök lett. Azonban nem sokáig bírhatta azokat, mert még 1495-ben elhalálozott. A következő birtokos Geréb László erdélyi püspök lett, aki a birtokok kormányzását Lampertszászon átadta testvérének, Vingárti Geréb Péter országbírónak. Ennek 1499-ben bekövetkezett halála után az uradalomba Bélteki Drágffy Györgyöt iktatták be zálogcímen. Ebben az oklevélben említik először a Beregszász nevet.

Később a város ismét királyi tulajdonba került, s mint koronabirtok, a királyi udvar ellátására szolgált. Beregszász évente két szekér élelmet volt köteles saját költségén Budára szállítani. 1522-ben II. Lajos király ismét elajándékozta a várost, ezúttal felesége, Habsburg Mária főhercegnő jegyajándékaként.

Mint köztudott II. Lajos 1526. augusztus 29-én a szerencsétlen mohácsi ütközetből menekülve belefulladt a Csele patakba. A főurak előbb Szapolyai János erdélyi vajdát, majd Habsburg Ferdinánd ausztriai főherceget választották királlyá. A két uralkodó között háború tört ki, amelynek fő hadszíntere az északkeleti országrész volt. A munkácsi uradalmat 1528-ban Szapolyai előbb Werbőczi Istvánnak adományozta, majd Németi és Szatmár városokért elcserélte a Báthori családdal. Beregszász birtokosa IV. Báthori István lett. Fia, V. Báthori István, a későbbi erdélyi fejedelem és lengyel király Munkácson és Beregszászon töltötte ifjú éveit.

Ez a korszak volt az egész vidék számára igen nehéz. Magyarország két részre szakadt. Ferdinánd csapatai fokozatosan kiszorították Szapolyait Lengyelországba. Ferdinánd katonái 1537-ben kifosztották Beregszászt és környékét annak ellenére, hogy azok Mária királyné birtokát képezték. Szapolyai azonban nem törődött bele a vereségbe: szövetséget kötött I. Szulejmán szultánnal és behívta Magyarországra.

A váradi béke (1541) visszajuttatta a várost eredeti birtokosának, Szapolyainak. Mivel a király nem sokkal fi a megszületése után meghalt, és Ferdinánd ismét megkísérelte Buda elfoglalását, Izabella királyné behívta az országba a törököket. Szulejmán szultán meg is érkezett hadaival, de nem volt hajlandó távozni, sőt az ország középső részeit is elfoglalta. A királyné a Tiszántúli részeket és Erdélyt kapta meg, míg a nyugati és az északi vármegyékben továbbra is Ferdinánd maradt az úr. Így szakadt három részre a Magyar Királyság.

Munkács és Beregszász Izabella királyné birtoka lett. Első rendelkezései között volt Beregszász korábbi kiv&´ltságainak visszaadása. 1559–1567 között kisebb-nagyobb megszakításokkal fia, János Zsigmond erdélyi fejedelem (II. János néven választott magyar király) birtokolta a várost.

A XVI. század 30–40-es éveiben a három részre szakadt országban elterjedtek a reformáció eszméi. 1567-ben a debreceni zsinaton Mélius Juhász Péter vezetésével e vidék papjai a helvét hitvallást fogadták el. A reformáció vezetői az evangéliumi egyenlőséget, a katolikus egyházban alkalmazott pompáról és költségekről való lemondást hirdették. A háborúk által kifosztott és megkínzott vidéken a prédikátorok számos követőre találtak. Nagy részük éppen a városban működött kolostorokból származott, akik a reformáció gondolatait a krakkói egyetemen szívták magukba. A reformáció egyik nagy alakja Radán Balázs prédikátor volt. Tanulmányait 1545-ben Wittenbergben végezte. Előbb Debrecenben, majd 1552-től Beregszászban volt lelkész. Nevéhez fűződik a régi református énekeskönyvben található „Buzgó szívvel te fiad, kegyes Atyánk, könyörgünk” kezdetű 280. dicséret, amely először Huszár Gál 1560-ban Magyaróvárott megjelent énekeskönyvében látott napvilágot. A tizenkét strófás énekben a szerző a versfőkben elrejtette nevének latin alakját is – BLASIVS RADAN. 1552-ben társaival együtt nagy szerepet játszott a két beregszászi zsinat összehívásában (a nagytemplommal szomszédos domonkos rendházban tartottak meg), amelyen a reformáció alapelveit rögzítették: „az Úrvacsorájáról való hitágazat megvizsgáltatott; a fülbe való gyónás eltöröltetett; megállapíttatott, mikép pótolhassék a szegényebb egyházak szolgáinak jövedelme; az elrontott oltárok helyreállítása megtiltatott, a létezőnek meghagyása pedig, ha a hívek kívánják, megengedtetett; azonban a lelkészeknek szívökre köttetett, hogy híveiket jobb értelemre buzdítsák.”

A beregszászi zsinatok történetét kutatók szerint Radán Balázs egyike lehetett a város zárdafőnökeinek (Zágoni A. Károly szerint a két ferences kolostor elöljárója volt): „kinek népszerűségét, tekintélyét és befolyását már csak azon a tényen is le lehet mérni, hogy megújult hitében egész szerzetesrendje és a városi nép nagy része is követte. Az 1548-as évben Beregszász megreformálása is az ő nevéhez fűződik, és ő volt az egyházmegye első esperese.”

1553. május 8-án a vasárnapi istentisztelet keretében egy szerzetes (egyes leírások szerint „veresbarát”) behatolt a templomba és a szószéken halálra nyilazta Radán Balázst. A hívek a merénylőt a helyszínen szétszaggatták. 1565-ben a felbőszült tömeg elfoglalta a beregszászi katolikus templomot, kisz&´rták belőle az oltárokat, bemeszelték a freskókat és mint saját templomukat kezdték használni. Maga Petrovics Péter temesi gróf, a vidék földesura is hajtott a reformációra és annak terjesztésével Kálmácsehi (Sánta) Mártont bízta meg. 1573-ban kifosztották és bezárták a városban lévő kolostorokat is.

Magáról Petrovicsról, aki János Zsigmond választott király gyámja és rokona volt, Istvánffy Miklós történetíró az alábbiakat jegyezte meg:  „…ez a Petrovich szintén képromboló volt. Midőn a templomban éppen lerontotta a képeket, az egyik véletlenül — mint mondják — ráesett a fejére, és úgy megsebesítette őt, hogy az ott kapott nagy sebéből alig lehetett meggyógyítani. így aztán, miközben lassacskán belopakodtak az eretnekség, nagyobb lehetőséget kapott a török is arra, hogy rajtunk garázdálkodjék.”

A másik nagy reformátorról Kálmácsehi (Sánta) Mártonról (1500 körül – 1557) számos korabeli forrás is tudósít. Istvánffy Miklós Pázmány Péterhez írt levelét, amelyben határozottan állítja, hogy Kálmáncsehi „Isten szolgája, vagyis prédikátor volt Beregszász mezővárosában”. Szenczi Molnár Albert azt írta, hogy 1553-ban „átallövi az barát Kálmán csehi Márton prédikátort Berekszászban”. Valószínűnek látszik, hogy alig egy évvel Radán Balázs után Kálmáncsehit is megpróbálták meggyilkolni, azonban csak a lábán sebesült meg.

1565-ben újabb háború tört ki Magyarországon. Vazallusa, az erdélyi fejedelem védelmére Szulejmán szultán is Magyarországra jött hadaival és ostrom alá vette Szigetvárt. A Zrínyi Miklós által védett vár elesett ugyan, de közben maga a szultán is meghalt. A ostromlókkal tartó krími tatárok szétszór&´dtak az országban és raboltak, égettek, függetlenül attól, hogy ellenséges, vagy szövetséges területen járnak-e.

Elpusztult Beregszász, Kaszony, Gut, Nagybereg, Kovászó, Bene és számos más település. A rabok egy részét János Zsigmond, a szultán „szerelmetes fi a” szabadítja ki a böszörményi gátnál. Majd a tatárokat a császár csapatai váltották fel. Schwendi Lázár és Forgách Simon tábornokok csapataikkal ostrom alá vették Munkács várát, amely 1567. február 21-én megadta magát. Onnan a sereg Husztra indult, de közben kifosztotta a védtelen Beregszászt.

1568-ban a polgárok panasszal fordultak II. Miksa császárhoz, amiért Bay Ferenc munkácsi várkapitány a várost kiváltságai ellenére a katonaság eltartására kötelezte. Válaszul a kancellária utasította Tarnóczy Pétert, az új várkapitányt, hogy a beregszászi polgárokat is vonja be a vár újjáépítési munkálataiba. Az ostrom alatt súlyosan megrongálódott vár javítása 1569-ben fejeződött be.

A várost kisebb-nagyobb urai állandóan zaklatták. Dálnoki Székely Antal a ferencesek kolostorát építette át erőddé és innen fosztogatta a polgárokat. De nem volt jobb a helyzet a Mágóchyak alatt sem, akik dézsm&´t szedtek a lakosságtól.

A város urai szívesen temetkeztek a templom kriptájába, így többek között itt nyert örök nyugodalmat Mágóchy András, illetve annak fi a Mágóchy Ferenc felső-magyarországi főkapitány is. Az utóbbi özvegye, Dersffy Orsolya, Esterházy Miklós (1582—1645) későbbi nádor felesége lett.

Esterházy Miklós 1617-től a beregi főispán tisztségét is betöltötte. Erélyesen kezelte beregszászi birtokait is, mert a jobbágyok terhein való könnyítést s számukra a hajdúkiváltság megadását erősen ellenezte. Nem sokat törődött a város privilégiumaival, tizedet vetett ki minden szőlőbirtokra (ezek voltak a polgárok megélhetésének alapvető forrásai), majd a tanácsosok közül többet munkácsi várába hurcoltatott. Bár a lakosok panaszait gróf Thurzó György nádor kivizsgálta és Esterházyt zsarnokoskodása miatt megintette, a helyzet nem változott. Esterházy felvidéki birtokosként állandóan beavatkozott az erdélyi fejedelemség politikájába, azonban jelentős ellenfele támadt Bethlen Gábor személyében. Bethlen 1613-ban került Erdély trónjára, azzal a szándékkal, hogy Erdélyből kiindulva szabadítja fel a törökök és németek által megszállt területeket. Magyarországi hadjárata eredményeként 1620-ban magyar királlyá választották. Erről a címéről a nikolsburgi békeszerződésben (1621) le kellett mondania, cserébe viszont megkapta a Szent-Római Birodalom hercege címet Oppeln és Ratibor hercegségekkel Sziléziában, valamint 7 magyarországi vármegyét, köztük Bereget, Ugocsát, Szabolcsot, Szatmárt és Zemplént.

Az erdélyi fejedelem birtoka lett a munkácsi váruradalom is. Az udvar az örökös tartományok határszélén kárpótolta Esterházyt, aki ekkor kapta meg Fraknó és Kismarton birtokát.

Bethlen Gábor fejedelem birtokain új gazdálkodási tevékenységet vezetett be. Beregszászon a reformátusok által lerombolt egykori kolostor helyén nyári udvarházat építtetett. Az épület ma is áll, és a Grófudvar nevet viseli. Az oldalrizalitos egyemeletes épületet hat reneszánsz oszlop díszíti. Az alagsor, amelyen a főépület áll, megőrizte eredeti gótikus ívelésű tetőzetét. Az épület homlokzatán ez a felirat áll: „Bethlen, 1629”. Egykor a felirat alatt egy pajzs volt látható a Bethlen család címerével.

Bethlen Gábor fejedelemsége idején egy rövid ideig Beregszászban volt iskolamester Geleji Katona István (1589–1643), a kor legismertebb hitszónoka, írója és nyelvésze. 1613-ban Sárospatakról került Beregszászba. Itt érte a csengeri zsinat és Bethlen Gábornak ehhez intézett felszólítása, hogy jelölne ki a zsinat egy ki tűnő ifjat, akit ő saját költségén külföldi akadémiára küldhetné. Egyhangúlag a beregszászi iskola iskolamesterére, Geleji Katona Istvánra esett a választás. Így ment az ifjú külföldre, s 1615-től a heidelbergi egyetem hallgatója lett. Két év után visszatért, s a gyulafehérvári iskola igazgatójának nevezték ki. Nyelveket, filozófiát és teológiát tanított. 1619-ben a fejedelem öccsével, Bethlen Istvánnal együtt – annak kísérője és tanítójaként – ismét Heidelbergbe utazott. Geleji Katona István beregszászi működése jelzi, hogy ahol ilyen tudományos erő működ&¨tt, virágozni kellett az iskolának is.

A fejedelem halála után birtokai özvegye, Brandenburgi Katalin tulajdonába kerültek. A Török Porta is őt erősítette meg a fejedelmi székben. Azonban pár hónap múlva kénytelen volt lemondani I. Rákóczi György javára. A 7 magyarországi vármegye is visszatért a koronához. Bethlen Gábor, miután Brandenburgi Katalin elhagyta Erdélyt 1631- től egy ideig Bereg szászban élt a Bethlen-kastélyban. Itt találkozott kegyencével, Csáky Istvánnal, akivel meg akarták szerezni Katalin jegyajándékát, a munkácsi várat. De Balling János várnagy I. Rákóczi György fejedelemtől támogatva és jövedelmét féltve, nem engedte be őket a várba. Katalint egymagában beengedte volna, de az asszony – Kemény János önéletírása szerint – azt mondta: „Ha Munk&´cs vára egészben az alatta levő heggyel finum arannyá válna is, de Csáky nélkül beléje nem menne!”

A beregszászi tartózkodásnak állít emléket Kemény János (1607–1662) emlékíró és későbbi erdélyi fejedelem, aki nem tanácsolta a magyarországi főuraknak, hogy Csákyval és Brandenburgi Katalinnal szövetkezzenek: „Előbb érkezvén, kezdenek hozzám küldözni néhány magyarországi urak, nevezet szerint Pré postvári, Kún László, Prényi Ferenc, György, Gábor, tudósítván arról, hogy a fejedelemasszony nevével Csáki requiráltatta (meg k&´rte) volna őket, hogy confl uálnának (gyűlnének össze) Beregszászban, lévén császártól is bizonyos parancsolat, kit ott fogának megérteni. Én azért intimálám (javasoltam) nékik, ne jűnének, mert nem Catherina szolgái, s az erdélyi fejedelmet fognák offendálni (megsérteni); kik az fejedelemnek jóakarói valának, nékem is igen confi dens (bizalmas) embereim, s azok el sem jüvének; mindazáltal Beregszászban érkezvén, azon nap csendességben levénk…”

Az 1633-as pozsonyi békeszerződésben ezek a területek ismét a magyar királysághoz kerültek, de 1645-ben a két ország közötti háb/p¨orút lez&aa´cute;´´´;ró ´´´´linzi béke értelmében a Rákóczi család birtoka lett. A békeszerződés egyik pontja szerint a király a családnak zálogosította el a munkácsi uradalmat is. I. Rákóczi György halála után fia, II. Rákóczi György lett Erdély fejedelme, míg a hagyományos családi birtokokat (közöttük Beregszászt is) Lórántffy Zsuzsanna és Rákóczi Zsigmond örökölték.

Lorántffy Zsuzsanna, a pataki skólához hasonlóan a vidéken is tovább bővítette az oktatási intézményeket. A beregszászi hídvám jövedelmének a felét az uradalom, másik felét pedig az iskola nyerte el. A hasonló áteresztőképességű munkácsi hídvám évente 45–50 forint jövedelmet hozott. A Beregszászon lévő, három kőre forgó malom vámbeli jövedelmének két része a prédikátornak, a tanítónak és a diákoknak járt; járt továbbá a szőlőhegy tizedéből a prédikátornak és az iskolamestereknek 16 hordó bor és a búzából 100 kalangya. Ekkor évenként 12, sőt több diák is tanult a felsőbb osztályokban.

Az úrbérösszeírás szerint Beregszászon ekkor 2 pap működött, akiknek lak&´háza a „scóla és kántorházzal együtt” adómentes volt. A papok házaihoz és az iskolához szolgál&´ jobbágyok száma 17 volt az Újváros azon lakóiból, akik korábban a katolikusoknak szolgáltak. A beregszásziakhoz hasonlóan a birtok valamennyi iskolaháza adómentességet élvezett.

A beregszászi és munkácsi magyar szabók céhjeinek kiváltságleveleit 1446-ban Hunyadi János erdélyi vajda és Munkács ura állította ki. Miután az 1657-es lengyel betörés következtében az okmányok elvesztek, Lorántffy Zsuzsanna azokat latinból magyarra fordíttatva újraírattatta és megerősítette. Az okmányok megerősítő záradékában az alábbi megjegyzés szerepel: „Hogyha oly kontárokat találnak városunkban, kik céhekkel egyet nem értenek: valahol kaphatják, minden műszerüket elvehessék, és több mesterembereknek tartások szerint feloszthassák.”

Így 1648-ban özvegy Szász Jánosné beregszászi lakos azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy szegénysége és tehetetlensége miatt mentse fel a várhoz való szerjárás alól. Lorántffy Zsuzsanna a folyamodványra az alábbi saját kezű válaszát írta: „Így lévén az dolog, ne bántsák az vár-mivel. In arce Munkacz, die 22. julii Anno 1648. Susanna Lorántffi mp.”

Az 1690-es összeírásban, alig harminc esztendővel Lorántffy Zsuzsanna halála után az alábbiakat olvashatjuk: „Noha ezen Beregszász városa némely méltóságos fejedelmek idejében, kiváltképpen boldog emlékezetű Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony ő nga uralkodásáig igen szép disposito és gubernium alatt tartatott, úgy, hogy akkori mélt. földesurak gratiája édesítette inkább az embereket ide, mintsem idegenítette, arra nézve a városnak minden rendtartási, valamelyek a régi conscriptiók szerint annotáltattak a város javára, hasznára, mindazok a feljebb notált időkben nem vivláltattak, sőt inkább a városnak minden rendbeli lakosai az ő régen bevett és usuált állapotokban megtartattak…”

Az 1634. február 10-én birtokaikról készült leltár szerint a beregszászi tornácos, pincés udvarházban 7 helyiség volt. Az egyikben szőlőhöz való 170 kapát és 14 metszőkést, az udvaron a sajtószínben (présházban) 7 sajtót és 50 kádat vettek leltárba. A beregszászi hegyen négy szőlő: a Hágcsó, a Kerekhegy, a Kalmár és a Bocskor gyarapította a fejedelem jövedelmét. A kőbányánál bányászház állt szerszámokkal. A malom vámjának a negyed része illette a fejedelmet, a többi a papok&´, az iskoláé és a molnároké volt.

Lorántffy Zsuzsanna 1649-ben megnövelte a beregszászi prédikátorok, tanítók és deákok jövedelmét, s ezzel is hozzájárult az itteni iskola felvirágoztatásához és a reformáció megerősödéséhez. 1649-ben a munkácsi várban tárgyalások kezdődtek az erdélyi fejedelemség és a Zaporozsjei Szics követei között, amelynek eredményeként megszületett a szövetség Lengyelország ellen. II. Rákóczi György a trónnal együtt örökölte atyja, s általában az erdélyi fejedelmek ambícióit a lengyel trón megszerzésére. Éppen ezért vette feleségül Báthori Zsófi át, a nagy múltú család utolsó sarját, hiszen általa nagyobb esélyekkel indulhatott a küzdelembe. Az egyetlen problémát csak az jelentette, hogy Lengyelország katolikus, míg a Rákócziak a kálvinizmus nagy patrónusai voltak. II. Rákóczi György ezért fegyveres úton próbálta meg kikényszeríteni megválasztását. 1657 januárjában hadjáratot indított Lengyelország ellen. Január 17-én tábori országgyűlést tartott Visken. Egyesülve a svédekkel és a fellázadt kozákokkal sikerült elfoglalnia Krakkót és Varsót. Szerencsétlenségére a Török Porta éppen ebben az időben erősödött meg ismét, s mivel Rákóczi nem kérte ki engedélyét a lengyelországi hadjáratra (az erdélyi fejedelem továbbra is a török birodalom hűbéresének számított), a krími kán hadseregét küldték ellene. A fejedelemnek csak csekély kíséretével sikerült megmenekülnie, az egész erdélyi sereg fogságba esett. A védtelenül maradt fejedelemséget a Vereckei-hágón keresztül Lubomirsky György hetman vezetésével egy lengyel sereg támadta meg. Bosszúból a lengyel területek feldúlásáért a hetman serege felégette a védtelen falvakat, templomokat, kastélyokat rombolt le. Különösen kegyetlenül viselkedtek a Rákóczi-birtokokon, sok települést a földdel tettek egyenlővé. 1657. július 17-én a lengyel katonák betörtek Beregszászba is. A megye hadainak távollétében a lakosság a megerősített templomba menekült. Lubomirsky csapatai nem kegyelmeztek a városnak: kirabolták a polgári házakat és az udvarházat, majd rőzsét halmoztak fel a templom körül és meggyújtották azt. Az oda menekültek többsége a füstben megfulladt. A templom kormos falaira a hetman latinul a következő mondatot íratta: „Vicem pro vice reddo tibi, bone vicine !” (Szemet szemért, leróttam adósságom, kedves szomszéd!)

Szalárdi János (1601–1666) Siralmas magyar krónikájában azt írta, hogy a templomban menedéket kereső kétségbeesett népet az oltárokon ölték halomra, a templomot felgyújtották, a várost elhamvasztották. Egy korabeli „Igen szép siralmas ének” Bornemissza Péter és Balassi Bálint hangján így kesereg a város pusztulásán:

„Ó, te édes hazám, Beregszász varosa,

Hol szegény fejemnek lesz vala lakása

Vagy csendes szállása,

De mind földig lőn szépséged romlása.”

II. Rákóczi György a szászfenesi csatában vereséget szenvedett a törököktől, sebeibe hamarosan belehalt. Nagyvárad ekkor került török kézre. Lórántffy Zsuzsanna 1660-ban bekövetkezett halála után a Rákóczi-birtokok Báthori Zsófia kezébe kerültek. A fejedelemasszony kiskorú fiával, I. Rákóczi Ferenc későbbi választott fejedelemmel együtt elhagyta Erdélyt, katolizált és a munkácsi várban rendezte be udvarát. A védtelen, romokban álló Beregszász 1661-ben az átvonuló tatárok zsákmánya lett.

A hívő katolikus fejedelemasszony visszavette a reformátusoktól a templomot és befedette azt. Mivel a templomon igen sok volt a javítanivaló, ezért eleinte a Szent Mihály arkangyal kápolnát használták. Báthori Zsófia személyében az ellenreformáció hatalmas támogatóra lelt. Bezáratta a sárospataki kollégiumot, birtokairól elüldözte a református prédikátorokat, elősegítette az Únió létrejöttét a ruszin lakosság és a római Szentszék között. Az 1674-es oklevelében például eltörölte a földesúri kötelezettségeket az egyházi ünnepek alatt. Valláspolitikája miatt Báthori Zsófi a számos alkalommal összeütközésbe került a megyei hatóságokkal, így Csáky István főispánnal is.

I. Rákóczi Ferenc, felesége Zrínyi Ilona révén belekeveredett az 1670–1671-es Wesselényi-féle összeesküvésbe és csupán hatalmas pénzbeli váltság és Báthori Zsófia jezsuita kapcsolatai révén menekült meg a fő- és jószágvesztéstől. A főúr nem sokkal fia, II. Rákóczi Ferenc születése után meghalt. Báthori Zsófia 1680-ban bekövetkezett halála után a hatalmas családi birtokokat az árvák nevében Zrínyi Ilona kormányozta. A kibontakozott kuruc mozgalom miatt veszélybe kerültek e birtokok, ezért 1682-ben feleségül ment Thököly Imre grófhoz, a kurucok vezéréhez. Thökölynek sikerült kivívnia a Porta támogatását és az általa elfoglalt megyék területén létrehozta a Felső-magyarországi Fejedelemséget.

1683-ban Kara Musztafa nagyvezír vezetésével hatalmas sereg érkezett Magyarországra, amelynek célja Bécs elfoglalása volt. Thököly hadaival együtt kénytelen volt csatlakozni hozzá. A nagyvezír figyelmetlensége miatt a német és a lengyel seregek megtörték az ostromgyűrűt és két csatában is megverték a törököket. Hamarosan leáldozott Thököly szerencsecsillaga is. Miután a váradi pasa elfogta, hadvezérei egymás után adták át az erődítményeket az osztrákoknak. Egyedül Munkács vára (amelyet Zrínyi Ilona védett) állt még fenn. Az ostrom 1685 őszén kezdődött, amikor Caprara tábornok vezetésével az osztrák csapatok körülvették a várat. Mivel nem jártak sikerrel, a következő év tavaszán beszüntették az ostromot. A várőrség ezt az időszakot a készletek feltöltésére használta fel. Radics András várkapit&´ny vezetésével a kurucok bevonultak Beregszászra is, amelynek labanc helyőrsége behúzódott a Báthori Zsófia által helyreállított templom falai közé. Radics parancsára a katonák szétszedték a környék házait, a fát pedig a templom köré halmozták és meggyújtották. A nagy tűzben leégett az egész város, beomlott a templom teteje, megrepedeztek a falai.

A következő ostromot a vár védői már nem viselték el és 1788-ban a fejedelemasszony megadta magát Caraffa tábornoknak. Az előkelő foglyokat Bécsbe vitték és elválasztották egymástól. II. Rákóczi Ferencet egy csehországi jezsuita kolostorban neveltette a császár.

A török elleni felszabadító háború ut&´n a bécsi udvar hozzálátott, hogy az országot befolyása alá vonja. A felszabadított területeken hatalmas birtokokat kapott az udvarhű német és cseh arisztokrácia, kialakították a katonai határőrvidéket, Erdélyt nem csatolták Magyarországhoz. Növekedtek az adóterhek, megbénult a szellemi élet, megindult a protestánsüldözés. Az eperjesi törvényszék által elkövetett törvénytelenségek még az udvarhű nemesség körében is visszatetszést keltettek.

1695-ben Esze Tamás tarpai jobbágy, Kis Albert volt kuruc hadnagy és szegénylegény társaik a nagybányai hegyekbe húzódva parasztfelkelést készítettek elő, Thököly hűségére esketve fel a parasztokat. 1696 szeptemberében már Barkaszón találjuk a 200 fős felkelő sereget. Ebből a mozgalomból indult a hegyaljai felkelés, amelynek során a parasztok Tokaji Ferenc egykori hadnagy és Szalontai György végardói bíró vezetésével elfoglalták Tokaj és Patak várát. A felkelők vezetőjüknek az ifjú Rákóczi Ferencet szerették volna megnyerni, de az családjával együtt Bécsbe menekült. A felkelést a kirendelt császári haderő leverte. 1701-ben Lipót császár parancsára francia levelezése miatt letartóztatták Rákóczi Ferencet és több magyarországi nemest. A bécsújhelyi börtönbe zárt Rákóczi felesége segítségével megszökött és Lengyelországba menekült (a szökés megszervezésében részt vett a császár gyóntatója is).

Magyarországon eközben súlyosbodott az elnyomás. 1702-ben bevezették a véradót, a katonák erőszakos besorozását, amelyre különösen Bereg és Ugocsa megyékben került sor. Nem csoda hát, hogy ezek a megyék lettek egy kirobbanni készülő felkelés bázisai. Császári parancsra a kóborlókat be kellett sorozni az újonnan felállítandó ezredekbe. Esze Tamás és Kis Albert önként jelentkezett Bereg megyénél katonai szolgálatra. A megyei vezetés toborzással bízta meg őket, amit szervezkedésre használtak fel.

1703 március&´ban a felkelők a beregi hegyekbe vették be magukat, miközben vezetőik Brezán várában felkeresték Rákóczi Ferencet. A herceg ekkor már hajlott a támogatásukra, ezért május 6-án kelt kiáltványában felkelésre szólította fel Magyarország minden lakóját a Habsburgok ellen. A hazatért vezérek május 21-én Tarpán és Váriban kibontották Rákóczi zászlaját, majd másnap a beregszászi hetivásáron meghirdették a felkelést. A Borzsa völgyében északnak tartó felkelőket a Károlyi Sándor szatmári és Csáky István beregi főispán vezette nemesi seregek szétverték.

II. Rákóczi Ferenc hadműveletei Munkács alatt kudarcot vallottak, kis híján a herceg is fogságba került. A felkelők az első győzelmet a tiszabecsi átkelőnél aratták, ezzel az egész Tiszántúl a kezükbe került.

II. Rákóczi Ferenc, Beregszász földesura több alkalommal is ellátogatott a városba, így például 1705-ben és 1709-ben. 1707-ben a város kérvényezte a korábban bírt pallosjog megújítását, de elutasítást kapott.

A Rákóczi-szabadságharc első éveiben jelentős sikereket ért el,  majdnem az egész ország behódolt a fejedelemnek, azonban a trencséni csatavesztés után a kurucok mindinkább visszaszorultak. A kialakult nemzetközi helyzet, a spanyol örökösödési és az északi háború sem kedvezett a nemzeti felkelésnek. A kurucmozgalom 1710-re szétesőben volt. 1711-ben Rákóczi a salánki országgyűlés után Lengyelországba távozott, hogy elnyerje I. Péter orosz cár segítségét. Távollétében a fővezérséget Károlyi Sándorra bízta. Károlyi a reális helyzetből kiindulva Szatmárban megegyezett Pálffy János tábornaggyal a békéről (eltitkolva I. József király halálát) és 1711. május 1-jén a kurucok Nagymajténynál letették a fegyvert.

Mivel Rákóczi nem élt a meghirdetett amnesztia lehetőségével, árulónak nyilvánították és minden vagyonát elkobozták.

1715-ben Beregszászt határőr- és harmincadállomásnak nyilvánították. 1717-ben az utolsó tatárjárás pusztította el a várost.

1726-ban VI. Károly osztrák császár gróf Schönborn Lothár Ferenc mainzi érseknek és választófejedelemnek adományozta az uradalmat az uralkodói ház iránt tanúsított hűsége és a császári seregnek felajánlott adományai jutalmazásául. Az érsek 1711. január 3-án hitbizományi alapítványt hozott létre egyetlen életben lévő fivére gróf Schönborn Menyhért Frigyes javára.

VI. Károly 1731. június 4-én Laxemburgban kelt és a leleszi konventhez küldött parancsában utasította a hiteleshelyet, hogy gróf Schönborn Károly Frigyest iktassa be a neki adományozott uradalmak birtokába. A pátens a donáción kívül a famíliát egyházi patrónusi (kegyúri) joggal is felruházta domíniuma területén. Az ünnepélyes beiktatást az említett év augusztus 21-én tartották, amikor annak több helyi, kisebb birtokos és a csernek-hegyi monostor nevében Bizánczy György munkácsi görög katolikus püspök (1716–1733) ellentmondott. Emiatt perek indultak, a törvénykezés 1737-ben fejeződött be, ekkor január 17-én a király Pesten kiadta a grófi család visszahelyezését és újbóli beiktatását elrendelő okiratát. Ezután az uradalom leszármazotti, illetve elsőszülöttségi joggal, hitbizományként (majorátusként) a Schönborn-Buchheim család tulajdonába került.

1764-ben a királyi ügyész javaslatot tett a birtok visszavételéről, ami ellen a grófi család erélyesen tiltakozott. Ennek ellenére a királyi ügyész pert indított az adomány megszűntetése végett azzal az indoklással, hogy az uradalom elidegeníthetetlen királyi birtok. A per 1786-ig, vagyis több mint 22 éven át tartott, végül is az ítélet szerint a grófi család kénytelen volt lemondani birtokáról. Az uradalmat 1791-ig a kassai kincstári igazgatóság kezelte, közvetlenül azonban az ungvári kincstári prefektúra igazgatta, amelynek élén Csató Ádám kincstári tanácsos állt. A király közbenjárására azonban 1792 elején ismét visszaadták az uradalmat a Schönborn-családnak és az egészen 1944-ig birtokában is maradt.

Gróf Schönborn Ervin Jenő 1740-ben vette át az uradalmat, de nagykorúságáig azt Ferenc György érsek és anyja Monteforti Mária Terézia grófné kezelte. 1746-ban a császár örökös főispáni méltósággal ruházta fel a grófot, amelybe 1752. február 16-án Beregszászon ünnepélyesen be is iktatták. Ettől kezdve apáról fiúra szállt Bereg vármegye főispáni méltósága, mivel azonban viselői túlnyomórészt Bécsben tartózkodtak, helyettük az általuk kinevezett helytartók kormányoztak.

Gróf Schönborn Ervin Jenő 1801 júliusában bekövetkezett haláláig fél évszázadnál hosszabb ideig, ötvenöt évig birtokolta a munkács-szentmiklósi uradalmat. Uradalma igazgatását jelentősen átszervezte. Intézkedéseinek hat&´sára 1792 és 1802 között a latifundium – Lehoczky szerint – évenként átlagosan 64 341 forintot jövedelmezett. Ennél ritkán volt kevesebb, de több alkalommal a százezer forintot is meghaladta.

A grófi család nemcsak a gazdálkodást, hanem uradalma közlekedési viszonyait is korszerűsítette, növelni akarván birtoka jövedelmezőségét. A domínium bevételét jelentősen növelte a Schönborn grófi család saját kezelésében lévő huszonnégy majorság, amelyekben az akkor legkorszerűbb gazdálkodást honosították meg.

A város lakossága jelentős úrbér-kötelezettséggel tartozott a Schönborn grófoknak. Ezt az uradalom városkörnyéki szőlőiben kellett ledolgozniuk. Tilos volt a sör- és a pálinkafőzés, valamint a szeszes italok árusítása. 1749-től pedig évi 700 forintot voltak kötelesek fizetniük az utak és a hidak használatáért.

1739-ben a városban tífusz-, 1742-ben pedig vérhasjárvány tombolt. Ez nagymértékben hozzájárult a lakosság számának csökkenéséhez. A városi lakosság feltöltését az 1749-es, Svábországból történő betelepedés jelentette. A város gazdasága fejlődésnek´´´ indu´lt. Ez adta a gondolatot, hogy megpróbálja visszas´´zerezni koráb´span style=bi jogait. 1752-ben pert indítottak a Schönbornok ellen. A per majdnem 100 évig tartott. Ebben az időszakban újították fel a katolikus templom harangtornyát is.

1785-ben Beregszászban 1834 volt a lakosok száma. Fokozatosan kialakult a város arculata. Egyik fő látványossága az Oroszlán vendégfogadó volt. 1780-ban kidolgozták a város katolikus temploma felújításának tervét, de a lakosság nem rendelkezett az ehhez szükséges összeggel. Ezért a város vezetősége a császárhoz fordult segítségért.

1800. augusztus 21-én érkezett ide fogolytársaival, köztük a francia származású Chipaulttal, Kazinczy Ferenc (1759—1831), akit a Martinovits-féle összeesküvésben való részvételért az uralkodó előbb Kufstein , majd Munkács várába való elzárásra ítélt. „Fogságom naplója” című művében beszámol arról a meleg fogadtatásról, amellyel a város lakossága fogadta a rabokat.

Kazinczy mellett a korszak másik nagy, meghatározó alakja, Kölcsey Ferenc is kötődött Beregszászhoz, igaz, ő jóval prózaibb okokból: itt volt lakhelye, Szatmárcseke legközelebbi postaállomása.

1824-ben a város 12 vásár (6 országos és 6 helyi) megtartására kapott engedélyt. Ezek szép jövedelmet biztosítottak a településnek. Gyarapodott a kézművesek száma is. Ugyanakkor tovább folyt a küzdelem a földesúri függőség ellen. A Schönbornok megkeserítették a városlakók életét. 1829-ben például megtiltották a bor eladását, ami a várost jövedelmeinek több mint a felétől fosztotta meg. Ennek ellenére a fejlődés nem torpant meg. 1825-ben felépült a görög katolikus templom. 1829-ben Turner András ungvári építész kidolgozta a katolikus templom újjáépítési terveit. Azonban ez sem nyerte el a lakosság tetszését. Az volt az elgondolásuk, hogy az épületet eredeti formájában kell helyreállítani. A megfelelő tervet Tischler Albert dolgozta ki. Ezt a városi tanács 1839. november 15-én fogadta el, és hamarosan hozzáláttak az újjáépítési munkálatokhoz. Ünnepélyes felszentelésén jelen volt a város valamennyi felekezete. Megjelent Bay Sámuel alispán és Haday Sámuel alezredes helyőrségparancsnok. A templom Pécsi István kanonok által megírt részletes történetét pléhdobozban a második főoszlopba falazták be.

1836-ban állították fel a városban az állami levélposta hivatalt, s 1813-ban jött létre az első gyógyszertár Lipóczy György vezetésével. 1846-ban Deák György állította fel könyvnyomdáját. Több egyesület és egylet működött a városban, &´gymint az olvasó-, ének-, tűzoltó-, ügyvédi-, közjegyzői. Az egyik legtitokzatosabb a „Világosság” szabadkőműves páholy volt.

1847 nyarán felvidéki útja során Beregszászon járt Petőfi Sándor. Mivel sietős volt az útja (Erdődre ment menyasszonyához), nem volt alkalma alaposabban körülnézni (egy éjszakát töltött az Oroszlán fogadóban), így Úti leveleiben nem festett valami hízelgő képet a városról.

13. levél. Beregszász, július 12. 1847.

„Munkácstól egy jó etetés Beregszász. Közönséges mezőváros, van benne gót templom, megye ház és magyar kocsmáros, ami nagy vigasztalás (nem a templom, hanem a magyar kocsmáros).”

Beregszászi tartózkodása idején született meg a Meleg dél van című költemény is:

Meleg dél van itt kinn a mezőben,

Rakja a nap a tüzet erősen,

Meleg dél van, meglippen a madár,

A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lyány gyüjti ott a széna rendét,

Két siheder hordja a petrencét,

Hej de nem telik nagy kedvök benne,

Mert ilyenkor súlyos a petrence.

Legjobb dolga van most a királynak,

Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;

Király pihen aranyos karszéken,

Gulyásbojtár kedvese ölében.

Beregszász, 1847. július 12.

 

„14. levél. Szatmár, július 17. 1847.

Folyó hó 13-kán indultam Beregszászról oly rossz lovakon, amilyeneken még nem jártam idei utamban. Hajam fölmeredt a borzalom miatt, mikor a szerencsétlen gebéket megpillantám, de válogatnom nem lehetett, mert dolog ideje levén, az egész városban nem kaptam más lovakat. Kétségbeesve ültem a szekérre; az igaz, hogy csak szeptemberben esküszöm, de azt hittem, hogy akkorára ide nem érek ez élő csontvázakon. Hanem, barátom, a kétségbeesés csakugy csal, mint a remény. E rossz csikók ugy ide tettek egy nap alatt Szatmárra, hogy szénán-zabon telelt arisztokratikus lovaknak is becsületére vált volna. Bizony-bizony mondom tinéktek, ne itéljetek a kűlszínről, mert történni fog, hogy nem lészen igazságtok.”

Magyarország 19. századi fejlődése (ipar, mezőgazdaság, kereskedelem) oda vezetett, hogy míg a korábbi, Thököly-, Rákóczi-szabadságharcok a periférián kezdődtek és fokozatosan gyűrűztek a központ felé, most az események fordítva történtek. Az ország központi területei lobbantak először lángra (Pest, Pozsony), míg az olyan határszéli megyékben, mint Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros csak hetekkel később értesültek a forradalom kitöréséről. Bereg megyében elsősorban Beregszász városa támogatta a forradalmat, hiszen a város a Schönborn grófok tulajdonában volt. Számukra a jobbágyfelszabadítás egyet jelentett a gyűlöletes igából való felszabadulással. A városi tanács április 4-én ülésezett Szeles Gábor főbíró elnökletével. A gyűlésen az alábbi kérdést tárgyalták: „Felfogván a Városi Tanács a Nemzet általános szellemét s más városok példájára a rend s belcsend fenntartására, a vagyon s személy biztosítására a város kebelében nemzeti őrsereget alakítani kívánván…” Az őrsereg parancsnokául Eötvös Tamás táblabíró (később alispán, majd főispán) választatott. A beregszászi honvédség 17 tizedre tagolódott, összlétszáma 172 fő volt. A sereg számára a város oroszlános címerével díszített zászlót rendeltek, „Béke, rend, szabadság” felirattal. A beregszászi polgárok közül hatvanan beálltak a honvédség Nagykállóban megalakult 10. hadosztályába.

A vármegye is hozzálátott az őrsereg felállításához, március végén küldöttség indult a Tiszaháti, Felvidéki, Munkácsi és Kaszonyi járásba szervezés és adományok gyűjtése céljából.

A szabadságharc, veresége ellenére meghozta a város földesúri terhek alól való felszabadulását. Igaz, a város körül a földek továbbra is a grófi család birtokában maradtak és azokat a v&´rosi polgárság bérben művelte meg.

A Schönbornok Beregszász egyik festői pontján, ott, ahol korábban az egyik királyi udvarház állt, vadászkastélyt építtettek.

A város harca jogai biztosításáért 1869-ben ért véget, amikor Beregszászt a rendezett kormányzatú város kategóriába sorolták. Polgársága jogot kapott a képviselőtestület megválasztására polgármesterrel az élen. A képviselők felét közvetlen szavazással választották, a többi a legnagyobb adófizetők közül került ki.

A városban 1870-ben gőzmalmot, 1876-ban pedig 2 szeszfőzdét nyitottak. 1873-ban a városban megnyílt az első leány polgári iskola, 1874- ben pedig a fiú polgári, amely 1895-ben gimnáziummá alakult át.

1874-ben szervezték meg a tanítók első könyvtárát, amelyet 1906-ban népkönyvtárrá fejlesztettek. A könyvtárnak ekkor 5750 kötet volt az állománya. 1875-ben jelent meg a megyei közigazgatás kiadványaként az első újság Bereg címmel.

A város közművelődési életének felemelkedéséhez jelentős mértékben hozzájárult a megye felvilágosult nemessége is. 1841. március 5-én Eötvös Tamás (1800–1867) Bereg megye volt másodalispánja alapította meg a Beregszászi Kaszinót, amelyet később Olvasó Egyesületként vagy Beregi Olvasó Egyesület ként is említenek. Ez az intézmény hosszú ideig a megyei közélet és a reformgondolat központja lett.

Az ő és Kazinczy barátjaként, levelezőtársaként ismert Bay György (1792– 1849) költő s 1832 és 1841 között Bereg megyei első alispán adományából hozták létre a kaszinó első könyvtárát. Bay György még bécsi magyar testőrként kapcsolatba került Kisfaludy Károllyal (1788– 1830), a reformkor jeles írójával, akiről kevesen tudják, hogy Bereg vármegye táblabírája is volt. Kisfaludy színművei közül a „Kemény Simon” című drámát 1830. június 22-én, a Csalódások című vígjátékot pedig június 24-én mutatták be Beregszászban.

1830-tól Bereg megye főispáni helytartójává nevezték ki Vay Ábrahámot (1789– 1855), aki szintén a megyei művelődés támogatója volt. Ő is levelezett Kazinczy Ferenccel és Fáy Andrással, támogatta Beregszászi Nagy Pál tevékenységét. 1825-ben Széchenyi István után 8 ezer forinttal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához.

1846-ban kezdte meg működését Beregszászban Deák György vezetésével az első könyvnyomda. Deák György arról volt nevezetes, hogy ő találta fel a nyomdafestéknek henger által történő alkalmazását. 1880-ban Nagy Lajos és Sallay Gyula vette meg tőle a nyomdát és újonnan felszerelte.

1865-ben Beregszászban nyitott ügyvédi irodát Kóródy Sándor. Fiatal korában Pesten kapcsolatba került írókkal, művészekkel. Vonzódott a színészethez, ezért 1866-ban Beregszászban állandó műkedvelő társaságot szervezett, amely hosszú ideig fennállott. Jövedelmét az iskola támogatására fordította.

1893-ban Kóródy létesítette a Bereg megyei Irodalom- és Műpártoló Egyesületet (BIME), amelynek ő lett az első elnöke. 1874-től főmunkatársa volt a Bereg című lapnak, amelyben kétszáznál több cikke jelent meg.

Irodalomszervező tevékenységét tőle fia, Kóródy Zoltán vette át, aki a BIME titkára s a Pesti Napló állandó levelezőjeként szintén munkatársa volt a Beregnek.

1865-ben Beregszászban született Gáthy Bálint író, költő. 1882-től jelentek meg költeményei a Beregben.      1892-ben mutatták be a városban Verseny című vígjátékát.

1700-ig Bereg vármegye különböző helyen tartotta közgyűléseit. 1723-ban a magyar országgyűlés elfogadta azt a javaslatot, miszerint minden megye építsen egy megyeházát, ahonnan igazgatni tudják a megye ügyeit. Ebből adódóan gróf Schönborn Frigyes Károly egy telket adományozott megyeháza építésre a városnak. Lehoczky Tivadar Beregvármegye monográfiájában arról ad számot, hogy az első megyeháza 1731-ben épült. Egy kis földszintes épület volt, ám éppen ebből adódóan, mivel szűknek bizonyult, úgy döntöttek, hogy lebontják és 1771-ben építettek egy új megyeházát, amelyet három évig folyamatosan bővítettek. A frissen elkészült épület 1776-ban egy tűzvész alatt leégett. 1779-ben gróf Schönborn Ervin Jenő ekkor négy jobbágyteleknyi földterületet adományozott a városnak. Az új építkezéseknél már egy kétszintes épületet építettek, ennek alsó szobáiban a megye könyv és levéltára volt. Az épület udvarában, földszintes épületekben a tisztviselők hivatalos helységei és lakásai voltak fellelhetőek.

1880. március 18-án Guthy Mór megyei tisztviselő lakásán egy petróleumlámpa feldőlt és ennek következtében rögvest tűz keletkezett, amely rövidesen átterjedt a megyeházára is, az erős szél rövidesen lángokba borította a megyeházát, a vendéglőt, illetve a Félszer, a Tóth, a Pap és a Malom utcát. 44 ház égett le és hatalmas, 140 ezer forintos kár keletkezett. A megyeházában 15 ezer forint kár keletkezett, ám a biztosító csak 9 ezret fi zetett ki. A város 320 ezer forint kölcsönt vett fel, lebontották a kiégett épületeket, helyükön díszes boltokat készítettek, amely 1881-re már el is készült. Az új megyeháza építése azonban késlekedett, mivel Munkács városa kérelmet nyújtott be, hogy helyezzék át a hivatalt Munkácsra, a kérelmet azonban elutasították, így a beregszászi megyeháza Ybl Miklós tervei alapján 1890-re készült el.

A település újjáépítésében nagy szerepet játszott a Linner család, amely szőlőültetvényei terhére nagy kölcsönt vett fel. 25 év alatt a település szemet gyönyörködtetően kiépült. Ekkor jelentek meg a Beregszász arculatát ma is meghatározó középületek: a megyeháza, a református templom, az Úri Kaszinó, a Munkácsi és a Bocskai utcai lakóházak többsége. Ebben az időben burkolták az utcákat macskakővel és felszerelték az első utcai lámpákat is (ezek eleinte gázzal világítottak, hiszen a város első villanytelepét 1899-ben állították üzembe).

Hamarosan fellendült a város ipara is, bár nyersanyagokban a környék viszonylag szegény volt. 1896-ban létesült a léc-, tégla- és cserépgyár, ahol az első időkben 20 munkás dolgozott. 1898-ban indult be a második téglagyár, majd 1904-ben a lenfeldolgozó, 1910- ben a vajgyár, 1912-ben a harmadik téglagyár és két, művirágot gyártó üzem. Ebben az időben nyiltak meg a kisebb bútorgyártó, asztalos és fémmegmunkáló üzemek, köztük egy kis öntöde. Az iparban csupán 2000 embert foglalkoztattak, a lakosság zöme továbbra is a szőlészetből élt.

Beregszász a korai középkortól kezdve iskolavárosként működött. 1884-ben az algimnáziumot állami polgári fiúiskolává nyilvánították, amely 1890-ig működött. Ezután reáliskolává alakították át, 1895-ben pedig gimnáziummá szervezték. A gimnázium 1902-ben költözött be a modern kétemeletes, mai napig fennálló Vérke-parti épületbe.

A kereskedelemben a zsidóké volt a vezető szerep. 1908-ban a városban 4 bank, takarékpénztár és hitelegyesület működött 224 566 korona alaptőkével. Betelepítettek néhány bolgár családot is, akik paradicsom, paprika és dohány termesztésével foglalkoztak.

Az első világháború és az azt követő trianoni békediktátum nagy csapást jelentett a városnak. Az új határok lerombolták a korábban virágzó gazdasági kapcsolatokat. Mivel Beregszász távol esett a főutaktól és nem rendelkezett megfelelő nyersanyagbázissal, nem tudott versenyben maradni. Kis vidéki várossá vált, olyanná, mint amilyen ma is.

A csehszlovák korszakban Beregszász volt az egyetlen olyan magyarlakta város, amely az erőszakos asszimilálás ellenére is meg tudta tartani törvényhatósági (ez a magyarság 20 %-on felüli arányát jelentette) státuszát. Beregszász ekkor kapta a ma is használatos, azelőtt soha nem ismert Berehovo nevet.

A 20-as évek elején a csehszlovák tanügyi hatóságok a beregszászi 2. számú elemi iskolába (ma a Kossuth Lajos Közép iskola) nevezték ki Czabán Samu (1878–1942) néptanítót. Czabán Samu nemcsak tanított itt, hanem történelmi előadásokat tartott a gyári munkásoknak, gyermekkórust szervezett, olvasókönyvet szerkesztett, Samu bácsi néven megindította a Jó Barátom Kisk&¨nyvtárát, ő szerkesztette 1927 és 1929 között a Jó Barátom című illusztrált gyermeklapot és 1934-ben megindította vejével együtt az Új Korszak című pedagógiai lapot. 1930-ban Balogh Edgár „sarlósai” jártak Beregszászban is. A „Tíz nap Szegényországban” című beszámolóban a városról többek között így írt: „Idegen Beregszász. Pihenőnek szántuk vándorlás közben, de nem adott nyugalmat. Csak négy napot töltöttünk kint a szegények kenyérfrontján, és máris szűk, érthetetlen és kibírhatatlan volt számunkra a hinterland. Valami nagy nemzetközi cirkusz foglalkoztatta éppen a kedélyeket. Elef&´ntok és arabok hozták javában az egzotikumot a beregszászi polgárnak, aki européer, mert a korzó, a kávéház és a fényreklám itt már Európát jelent…”

A város az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án került vissza Magyarországhoz. 1944.  október 28-án a szovjet hadsereg csapatai foglalták el. Miután Kárpátalját Zakarpatszka oblaszty néven az USZSZK-hoz csatolták, Beregszász Berehovo néven járási központ lett. A szocializmus korszaka idején nyerte el mai arculatát.

Fokozatosan betagolódott a Szovjetunió iparágazataiba. Mivel – mint azt már korábban is említettük –, nem volt elegendő „saját” nyersanyaga, elsősorban a feldolgozóipar és az élelmiszeripar fejlődött, messze földön híres lett a bútorgyártásról és szőlészetről. Emellett nagy sikereket ért el a diagnosztikai és garázsberendezéseket gyártó kísérleti üzem, a finommechanikai üzem, a rádiógyár, a ruhagyár, a majolikaüzem, a konzervgyár. Azonban a téglagyártás továbbra is megtartotta vezető pozícióját. Beregszászban helyezték el a Kárpátaljai Geológiai Expedíció központját is. Az itt dolgozók számára egy egész lak&ofont-family:times new roman,times,serif;´´acute;telepet alakítot´font-family:times new roman,ttext-align: justify; imes,serif;tak ki. A szőlészetben jelentős eredményeket ért el a Beregszászi Szovhozüzem, amelynek borai több o¨rszágos és nemzetközi versenyen dobogós helyezéseket kaptak. A városban a 70-es években 23 iparvállalat működött, amelyekben több mint 13 ezer munkást foglalkoztattak.

Több új objektum is épült a szocializmus éveiben. Így az egykori zsinagógát 1976-ban művelődési házzá alakították át. A Druzsba (Barátság) szálló földszinti részén honismereti múzeumot alakítottak ki, amely a vidék múltját és jelenét mutatta be (a Beregvidéki Múzeum jelenleg az egykori Grófudvarban működik).

Beregszászban 1990-ben népszavazást tartottak a város történelmi neve visszaállítása kérdésében, amelyet a lakosság 84 %-a támogatott, ennek ellenére a parlament nem tűzte napirendre a kérdés megvitatását.

2010-ben az önkormányzati választásokkal párhozamosan ismét népszavazást tartottak a város történelmi nevének visszaállításáról. Sajnos a politikai intrikáktól sem mentes kampány eredményeként az igennel szavazók száma nem érte el a szavazáson részt vevők 50 százalékát.

Az 1991. december 1-i népszavazáson Ukrajna függetlensége mellett Beregszász és a járás lakossága Kárpátalja különleges önkormányzati státusza és a Beregszászi Magyar Autonóm Körzet kialakítása mellett tette le voksát, de ezekben a kérdésekben sem történt előrelépés.

Beregszász ma fejlődő megyei jogú város. 3 magyar tannyelvű közép- és három magyar tannyelvű általános iskola, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, valamint a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nyújt lehetőséget ahhoz, hogy a többségében magyarok lakta városban anyanyelvükön tanuljanak a fiatalok Itt van a Kárpátaljai Református Egyház központja, a püspöki hivatal is. A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (korábban

Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) társulata számos nemzetközi fesztiválon öregbítette a város hírnevét.

A helység történelmi múltját több mint hatvan különböző emléktábla és 6 köztéri szobor idézi. Az utcák többsége visszanyerte egykori elnevez&´sét.

Beregadó (Ardó)

A Munkácsi úton haladva, a Vérkén túl fekszik (ma összenőve a várossal) Beregszászvégardó. A település neve is mutatja alapítóinak foglalkozását, akik ardók (erdőóvók) voltak, s mint ilyenek a királyi erdőispánság (silva Bereg) szélén telepedtek le. A település története szorosan összekapcsolódik a szomszédos Beregszásszal, illetve a mellette elhaladó országúttal. Már egy 1364-ben kelt ardói határjárási okmány megemlékezik a település életét meghatározó nagyútról („via magna”).

A XV. században a Korjatovics család, majd Brankovics György szerb despota, a XVI. században pedig a Dobók birtokolták. Bereg vármegye több alkalommal is itt tartotta gyűléseit. 1566-ban Ardó is elpusztult a tatár betörések következtében: az 1567-es dicalis összeírás szerint „28 telek elpusztult, s a kevés nép, ami megmaradt, még évek múlva is gunyhókban és bujdosva élt”.

A XVIII. században a gróf Csáky család örököseiként a Perényi família lett Ardó birtokosa. A főútvonaltól balra fekszik a család régi udvarháza, amelyben most klub és étterem működik.

Itt született és egy ideig itt élt Perényi Zsigmond (1783—1849), a szabadságharc vértanúja, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának tagja.  A mártír főúr emlékét egy domborműves emléktábla őrzi a kastély falán, amelyet dédunokája avatott fel.

Ugyancsak itt tevékenykedett haláláig a bárói levéltárat rendezgetve Beregszászi Nagy Pál (1750 körül – 1828) nyelvtudós, aki lemondva a sárospataki iskola katedrájáról egy ideig nagymuzsalyi birtokán művelte saját kezével szőlejét, mígnem levéltárosként kedvenc tanulmányainak, a nyelvészetnek szentelhette életét. Szelíd, mag&´bavonuló, szótlan természetű ember volt. Egyik munkája „pennaháborút” robbantott ki közte és Kazinczy Ferenc közt. Kazinczyt a nyelvrontás vádjával illette. A hazai nyelvről több értekezése jelent meg a Tudományos Gyűjteményben, a Felső-Magyarországi Minervában és az Élet és Literatura hasábjain.

A beregszászvégardói temetőbe helyezték örök nyugalomra, de sírja ma már jeltelen. Emlékét az udvarház előtt fel állított kopjafa őrzi. A szabadságharc bukása után Perényi Zsigmond beregszászvégardói birtokát és házát Abonyi István munkácsi adórendezési biztos és felügyelő szerezte meg.

Bulcsú

Beregszász másik „külvárosa” az azóta vele összeépült Bulcsú. Nevét 1321-ben említette először oklevél Bolchouu, Bulchw néven. A település a Búcsúi nemesek birtoka volt, mely az idők során már két faluból állt: Bulcsú és Nagybulcsú településekből. 1321-ben Búcsúi Miklós leányát Annát említette egy oklevél, aki hitbérét és jegyajándékát férjére a Káta nemzetségből való Jánosra hagyta. 1321-ben említette egy oklevél Bulcsúi Mihály Beke nevű fi át is, aki a szabolcs vármegyei Vörösmart ügyében tanúskodott, és a pápai tizedjegyzék ekkor már említette papját is, aki 1334-ben 7 garas, 1335-ben pedig 4 garas pápai tizedet fizetett.

1327-ben Károly Róbert király Nagybúcsú települést és annak Szent Péterről elnevezett kőtemplomát, mely az örökös nélkül elhalt Búcsúi Mihály fiaié; Miklós&´ és Jánosé volt, Pál fia Deseu beregi ispánnak adta.

1912-ben Búcsúban született Ilku Pál író és politikus. Innen járt be gyalog a beregszászi gimnáziumba. Első írását a Losoncon megjelenő A Mi Lapunk közölte. 1930-ban pedig diáknaplójával megnyerte az ifjúsági folyóirat irodalmi pályázatát. Balogh Edgárék őt keresték fel, amikor 1930-ban erre jártak. Először azonban „a pontosan ütő zenélőóra, csillogó ibrikek, finom képtári másolatok és pompás Munkácsy-műnyomatok, polírozott harmónium és az ablakpárkány különböző kaktuszai között” harminc év óta a faluban élő református papot látogatták meg. „Olvas a bácsi gondosan őrzött régi füzetből. 1333-ban a pápai tizedszedők már említik a községet. A szerzetesek a harangot a Vérkébe süllyesztették. Barmos István nemes katonatiszt háromszor vagdalta össze baltájával a katolikus pap faekéjét. A fatornyot a hívők a Gazosból hömbörgő fákon hömbörgették le a mai paplak udvarára. A mai tyúkól református felekezeti iskola volt. 1750 tá ján Pogány Józsefné úrnő született Prini Borbála katolikus szlovákokat telepített ide. A katolikus gyerekek is a református levitától nyertek oktatást.”

„Ilku Palival megpróbáljuk Bulcsú szociográfi ai képét összeállítani. Egészen magyar a község, még a kereskedő és a kocsmáros is magyar. A lakosság egyharmada kisgazda, kétharmada földtelen és részben háztalan zsellérember.”

„Már túl járunk Bulcsún, és betévedünk a temetőbe. Különös látvány. Mintha csupa csónak volna leszúrva egy-egy sír fölé. Hosszú sorokban egymás mögött faragott kálomista fejfák. Állunk a temető szélén, a gyümölcsösben, és csak nézünk. A fejfák törzse fönt hosszú, vízszintes élben végződik, oldalról jól látni, hogy az élben végződő felső rész előrehajlik, mint a csónak orra. A csónak fara mélyen a földbe, a sírban van. Ady Endre fejfája ez.”

A budapesti Kerepesi úti temetőben először ilyen formájú fejfa jelölte Ady Endre sírját, ezért mondja Balogh Edgár a búcsúi fej fáról, hogy Ady Endre fejfája. Hajdan az északi finn-ugor népeknél volt divatos a csónakorrú fejfa. A halász-csíkász népek a halott fejéhez leszúrták fejfának az elárvult csónakot. Ez a hagyomány őrződött meg a csónakalakú fejfákkal az Ecsedi láp vidékén.

Míg Lőrincz Gyula, Balogh Edgár társa a fejfákat rajzolgatta: „Mi beszélgettünk közben Ilku Palival. Megígérte, hogy a régi jó diákromantika után nem fog többet sóvárogni, mint az egyik múltkori diákpályázatában tette, hanem reálisan megállapítja maga körül a valóságot, és igyekszik meghatározni a maga helyzetét és jelentőségét ebben a valóságban. Meg fogja írni A Mi Lapunk legközelebbi számában gazdálkodó földműves bátyjának életmódját úgy, ahogy Kassák Lajos folyóirata, a Munka is közli a munkások egy-egy napjának tényleges leírását. Milyen különös itt, a csónak orrú fejfák tövében a jövőről beszélgetni.”

Forrás: Zubánics László. Tájba írt történelem. Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2011., 117 old.